Csendben elmenni. Elmenni, nem hagyva magad mögött fájdalmat, félelmet, hiányt, úgy fordulni tovább a spirál ívén, hogy – betörve minden vágyadat – már csak felkeményedett, kopasz ínyeden őrlöd egyre a léha, nemtörődöm időt, elvégezve, odaadva mindent.
Elvégezve, odaadva mindent, hogy utólszor már csak avval az egyetlen, a legvégső csonkítatlan óhajtással kelljen dűlőre jutnod, hogy legyen már vége, hogy legyen vége, vagy az akarás kínjának ijesztő maszkját arcodra aggatva alulmaradnod, hogy a történetnek e fejezete visszavonhatalanul az idő fogságába szoruljon.
Hisz nem az-e a legfényesebb, legmámorítóbb felvonásvég, mikor a közönség zokogva könyörgi a ráadást?
S nem ahhoz kell-e mégis a legnagyobb alázat, úgy lépni vissza a függöny mögé, hogy tapsorkán helyett a nézőtér fekete csendjében, nekik, s magadnak megbocsátva, méltósággal meghajolsz? Csak játék volt, tudod? Játék volt. Tudod.