Hova megy a nő olyankor, és ki jön helyette bele, meg miért, a komorba. Vagy hogy maga a komor jön-e. A nő helyett. Vagy mitől nő a nő. Vagy kérdezte is ezt valaki, ellenkező nemben. Mintha. A másik én. Ilyen kérdésformán rí föl, mint a nyirkos földszag zivatar előtt. Hogy az enharagja van-e előbb, s azután a bénultsága, vagy a bénultság okán az enharag. Dehát a Szendy Ilka is csak kövekből, meg fikcióból dorombolta-építette, kérem szépen, a nőt magában, azt' sose is volt mása, csak fejedelmi múltideje neki. Vagy hát kell-e hozzá tényleg, hogy ott legyen a postás, a házmester, a villanyszerlő, éppen kézre, magamutogató őhiúságának. Vagy, ha ott van mind, hát hova tekint épp akkor lehunyt szemhéjai mögött, szép maszk. Vagy ki csalta el a nőt a pillanatból. Hova megy a nő olyankor, és ki jön helyette bele, meg miért, a komorba.
Vagy nem is az állapot hiánya mutatkozik. A lendület.
Vagy csak leülnék magam mellé csöndesen. Megnézném magam magamnak, lélektől lélekig, igazán.