A Tigris kitalálta, hogy legyen ilyen vallási áhitatos napunk posztkulturális szellemben – igazából, mondta, végülis minden valami után van, úgyhogy lényegében most úgyis ilyen poszt-poszt-korszakot élünk. És hát meghallgattunk hetven perc Om Harát, azután meg ezt, és addigra én már annyira spirituális voltam, hogy torokból toltam aláfestésnek a didgeridoo-t instrumentális-interkontinentális szellemben, és kijelentettem, hogy alapvetően azt bírom magamban, hogy akkora spiritualista vagyok, hogy még a tibeti tamburmajorral is képes vagyok társalogni, hogy hol az egy. Aztán amikor az egész albumot behúztam az iTunes-ba, az meg arról informált, hogy az album zsánere szerint blues, elszabadult bennem valami. Meg persze közben a fanfárok is szirénáztak, mint mentő a Hungárián, és akkor kifejtettem, hogy ezen a ponton a provinciális-mitologikus tibeti szellemben érzek valami kis elfojtott sóvárgásfélét az urbanizálódással kapcsolatban, és hogy mindenképpen látok fantáziát abban, hogy a szerzetesek a kolostorban ötnegyedben rezegtetik a harát. A Tigris erre azt mondta, hogy eretnek vagyok, és hogy ezt most nekem vallási áhitatban kellene hallgatnom, mire közöltem vele, hogy pedig beleestem teljesen, a vallási áhitatba, úgy értem, hogy én itt most át vagyok itatódva teljes egészében, csak hát énnekem ilyen egyszerű a megközelítésem, de én ettől azért még csókolom a dalai láma kezét, és érzem magamban az alázatot, bár azt is megértem, ha a Tigris ezt iróniának veszi, mire megnyugtatott, hogy nem, nem veszi, csak a kettő együtt, már a zene, meg az én speciális vallási áhitatom egyszerre egy kicsit sok neki.
Azt hiszem, azóta lehet ez a baj velem, mióta a Lovasi Bartókra vezette a meditációt.