Servilis, ki gépen száll fölébe, s kinek térkép e táj, ki gyakorta csöndes nosztalgiával emlékszik a repülés boldogságára, míg lékhajója a szigorú Criticuson megfeneklik, a túlvilágon töprenkedett.
Jó Criticusom, kinek számára több ragyogó oltárom is van, s ki megbölcsülvén hajlamot mutatsz némely aggkori rigolyákra, s kedélyállapotod szerint morózus arcodat mutatod, avagy a minden kedvtől menteset, felelj most igaz lelkedre: szolid és képességes halandó szellemem folyvást azt kutatja, miért a most, az ezen életünk tudatosul érzékeink szintjén mibennünk. Mi hát az ok? Mivégre élünk?
Criticus, kire Servilis legtisztább pillanataiban úgy emlékezett, mint ki kedvtelve kutatja forró kútjai bugyogó mélyén az egyiptomi Toth smaragdtábláit, különös tekintettel az ibolyakék bolyhos-foszlós pléd meleg burkára, kommunikációs közlekedőedényeit szűkre szabva bizonyos BBC-s kimértségre és távolságtartásra való hajlammal áldva vagy verve könnyed nyilatkozatot tett, ítélni élőket és holtakat.
Az érzéki élet titkát firtatni, jó Servilis, mely dőreségre vall, s mely szűklátókörűségre – tekinteted vesd inkább a túlra, s amottan firtasd üdvözülésed bő vizű forrását.
Hát épp ez az, bölcs Criticusom, épp ez az, mely elmémet oly égetőn nyugatalanítja. Az üdvösség. Mert, válaszolj igaz lelkedre: vajon lehetetlen, hogy üdvösség dolgában a tisztelt Szakrális Ügyosztály téved, s épp fordítva gondolkodik? Mert mi hát a Paradicsom?
Criticus, ki lelkének üdvére szerfelett kényes, s idolok tekintetében csökevényesen megátalkodott vala, bosszúsan dörrent ezen szavakra.
Eh, miféle eretnek beszéd ez, Servilis?
Mert mi is hát a Paradicsom, jó Criticus? Avagy nem úgy vagyon-e, hogy mindama tanítások alapján, melyekkel a tisztelt Szakrális Ügyosztály elménket pallérozza, kijelenthetjük, hogy menny, s pokol, eme két szó pusztán evilági tudatunk szintjén értelmezett homályos fogalom?
Nem úgy tanították-e nékünk, hogy létezésünk a halálon túl test, ego, s öntudat nélkül való? S vajon öntudat nélkül mely impressziókat, mely emlékeket rögzíthetnénk, s egy test nélküli valóságban végeredményben hová?
Mert nem úgy vagyon-e, hogy a keresztény pokol forró, a tibeti pokol hideg, s a mezopotámiai poros? S vajon mit tudhatnánk érzelmek, s érzékek híján mindeme dolgokról?
S mindeme dolgok összességében nem sugalmazzák-e néked, jó Criticus, hogy amaz üdvösség, melynek helyét odaát véljük, vagy tagadjuk, melynek elérésén buzgólkodunk, vagy melyet kedélyállapotunk szerint hanyagul sutba vetünk, ideát, s épp mostan történik velünk tetszésünk, s választásunk szerint, ily módon kreálván Mennyé, avagy Pokollá életünket? Mivégre élünk tehát, erre felelj nekem, jó Criticus.
Criticus sötét hallgatásba burkolózott.
Ez tehát – bólintott Servilis – itt a Paradicsom. Mert végeredményben enni-inni-ölelni szentháromságomban, s jámbor egyszerűségemben mégiscsak úgy vélem, végre élünk.
Jó itt nekem, Uram.
Hónapokon keresztül minden éjjel megöltem, nem afféle régi,
elcsépelt, hétköznapi módon, hanem újszerű és festői körülmények
között.*
* Mark Twain