Összekeveredik. Mint whiskey a pezsgővel. A háromdecis műanyagpohárban.
Meg kéne ezt inni, hallod? Kérsz? Nem. Dehát meg kéne ezt inni. Hát igyad. De csúnya vége lesz. Aztán csúnya vége lett. Valahogy mindig.
Akkor énekelte a Zsolti, bele a műanyagpohárba, a whiskeybe bele, hogy édesanyám, ki a Huszár, ha én nem, és mondta, hogy kibaszták a felvételiről, mert nem értették, ott ült az egész bizottság savanyú pofával, és – hallod, ezeknek még humorérzékük sincs, röhögött a Zsolti, aztán elkezdték nyomni a Tequilát, bele a mikrofonba, és a Zsolti énekelt, aztán meg, hogy: na jó vokálozhatsz, ezt meg a mikrofon mellé mondta, nem is mondta, üvöltötte, és már nem tudtam kiartikulálni azt se, hogy pa-rap-para-rarap-pappa, elfogytak, feltapadtak az errek a szájpadlásomra szárazon, addig tartott a józan ész.
Vagy amikor a Tzafetás részegen a nevemet ordította, meg hogy gyere ide, baszod, van itt egy kis JB, és kilengett az üveg a kezében az akarástól, te vagy a történelem teremőre, a történelmi dialektika maga, tebenned bíztunk elejétől fogva, ezt veled akarom meginni. Aztán megitta, megitatta velem, és valami ködökön át dereng, ahogy állunk ruhástul_cipőstül a fürdőkádban röhögve, a homlokomra nyálaz egy ezrest, és azt mondja, hogy figyelj_figyelj, most azt, hogy… a hetedik te magad légy, és akkor együtt üvöltöttük, hogy evilágon_haütsztanyát_hétszerszüljön_megazanyád, és az összeráncolt homlokomról pörögve hullt alá az ezres.
Reggel hatkor még sötét volt. Hogy hogy kerültünk a Bajcsyra, az kiesett. Kiszakadt a koponyacsont mögül, lehullott a homlokomról a pénzzel együtt. Beleájultam.
Idegen helyen ébredni. Idegen ágyban. Részeg idegenek erjedt párájára. Idegen szobából kitántorogni. Hogy hol a Béla.
Egy kis lyuk volt a konyha. Egy szál villanykörtés. Hokedlis-sámlis. Áporodott bagószagos. Tizenhat éves lányok meséltek egymásnak az abortuszaikról. Menni innen. Menni. Most.
Hogy hol vagyok. Meg hol a Béla. Akkor mondták. Ott állt a Béla a tükör előtt szomorúan. Hogy ő a Gömbölyűhomlokút… Aztán feltett a metróra. Apa télikabátjában. Még jó, hogy a nagy sállal el lehetett takarni azt a foltot.
Azzal vége lett. Elég lett, olyan elémelyedősen. Aztán csend.
Aztán most meg megtelt az a csend. Észrevétlenül, de olyan szépen telt meg.
Hát, szervusz, te utolsó hány év.
Hát, szervusz, te utolsó lányév.