Képeslapot is gyűjtöttem. Meg bélyeget (neemnem, "bélyeget vennék 2008" jeligére a statgépbe, elherdáltam mind, fölélték az idők, hogy úgy mondjam). Meg gyufacímkét. Bár azt inkább anya. De képeslapot.
Amiről most beszélek, az az egy, abból évekig minden karácsonykor kaptunk vagy hármat. Mintha mind az összes rokon, barát, mindenki megérezte volna, hogy annak mélye van.
Amúgy semmi különös. A halványkék, derűs égre emlékszem, meg a szűz hóra, meg a kép előterében az egy fenyőre. A tisztaságára. Az egyszerűségére. Vágytam belemenni. Aláereszkedni a mélyébe. Nem szőttem hozzá horizontot, nem festettem tovább a tájat a lap szélein túl – tízszer tizenötben maga volt a teljesség. Nem képzeltem, hogy jó lenne kurjongatva leszánkázni a lankán. Csak hogy benne lenni. Lenni benne. Csöndesen. Hogy aki a lapot nézi, észre se veszi, hogy ott van egy megilletődött kisgyerek. És jó neki ott.
Most megkérdezhetnéd, hogy miért. Mondhatnám rá, hogy nem akarom rideg logikával látni, mitől működik ez. Mitől működnek ezek. Lehet, van ott belül egy kurva nagy kulccsomó. Mindegyik kulcshoz van egy-egy ilyen ajtó. Ennyi. A lélek mindent tud.
Na. Jó nagy csönd lett.