Most hogy mondjam, hát most van az idény. Hát. Mert, kérlek, én egy évben csak kétszer élek, ősz végén, meg tavasz elején. A többi, az csak olyan reszli – na nem akarom azért lekicsinyelni, csak az idény, az sokkal dúsabb – nem jól mondom, de nem tudom jobban -, úgy dúsabb, hogy hajnalban elhozom otthonról a reggelit, aztán meg este haza is viszem a reggelit; madárlátta, ettél már olyat te is, annak olyan a természete, hogy olyan jól nem tud esni másképp az étel, mint így viszem-hozomra. Mert ilyenkor mindig beesik egy Lexus, van, hogy egy Hummer, aztán mind azt mondja, hogy van neki időpontja, és persze mindketten tudjuk, hogy nincs, és megegyezünk.
Mert a lényeg ott van, tudja mind, amikor a szeleptű mellett kisikolt az a két bár befogott levegő, na nem azonnal, hanem úgy ötre kezd el visítani, mint a süldő malac, ha a böllér a nyakára teszi pengét. Aztán megcsendesedik, akkor fölteszem a Gorchira – tudod, már így névleg ismerjük egymást, a Gorchi meg én, összeszoktunk. Hát. Na, aztán aláeresztem a nagyvasat, és csak nézem, ahogy ívben belapátol az abroncs alá, az meg engedelmesen lehámlik a felniről, mint mikor az almát hámozza hosszú spirálba otthon az asszony. Teljesen bele vagyok szeretve a Gorchiba olyankor. Jó, szeretem én a kerékkiegyensúlyozót is, van rajta vagy hat alusablon program, meg szép, ahogy ottan pörög a kerék a gyorsfelfogatón, de az esztétika mégiscsak a Gorchiban van. Na meg ugye, ha asszonyszemély ácsorog ott a műhelyben, mind megriad, mikor befúvatom a levegőt az abroncsba, és a gumi szinte rárobban a felnire, helyére rakódik, na akkor szoktak a nők felcsuklani az ijedségtől, azon mindig röhögök egy kicsit magamban, közben meg már a következő kereket simogatom a kenőkefével. Dehát ez ilyen. Idény van. Hát.