Szeretném, ha Isten kicserélne minket. Mert semmi nem elég ahhoz, hogy megtanuljalak.*
És akkor egyszerre kicserélt.
És már nem tudtam mondani, csak félve kérdeztem, én vagyok a te puhád?
Mert egyszerre kemény lettem és logikus, hogy hohó, álljunk csak meg, és ismeretlen és kíméletlen szavak potyogtak a számból ridegen, te meg hirtelen lágy lettél és forró, frissen s(z)ült cipó, és nekifeszültél a puszta ténynek, a puszta tényemnek, a puszta lényemnek, és fájt is neked, éreztem, tudtam, onnan tudtam, hogy nekem is fájt, a másik felemnek – ez mind én voltam egykor -, akinek ez az új, erős, ez a férfién a tenyerével fogta be akkor a száját. És volt a Szürke Zóna, és nem volt kijárat, mint ahogy bejárat sem volt, egyszerre benne voltunk, benned, bennem, ismerős, de vad és öntörvényű bennedlevés; volt a Szürke Zóna, és riadt voltam tőled, tőlem, magamtól voltam riadt, pedig tudtam, hogy helyénvaló, hogy általam látod most magadat, hogy magadnak feszülsz, amikor nekem, s hogy aztán magadat fogadod el bennem, mint ahogy én is elfogadom magamat tebenned, teáltalad, csak bele ne vakuljunk a látásba, az önmagunk látásába, hogy én vagyok a te vak vágyad, és te vagy az én szilaj szándékom a cselekvésre.
Én vagyok a te puhád.
* Nádas Péter