Mostanában költöztek ide.
Mostanában képződött a két mosógép a bejárati ajtajuk mellé. Meg a csempe. Meg a járólap. Kelj fel és járj.
Ásnak, alapoznak, akár a hegyek óriásai. I Giganti della montagna. ÚjLakók. Ez a nevük. Az ÚjLakók-lány mondta egyik este. Mi vagyunk az ÚjLakók, bocsánat, ha kicsit zajosak vagyunk, igyekszünk azért. Tán hiányzik, ami szükséges, de minden fölöslegesnek roppantul bővében vagyunk.* Ezt is mondta. Tudod, azon a másik, a szótlan nyelven. Mosolygott is hozzá.
Ezeknél, te, ezeknél valahogy nem ütött be ez az egész. A kormányválság. A gázár. A távhő. Gazdasági válság, meg minden.
Az úgy van, hogy először az ÚjLakók-fiú jön meg.
Az ÚjLakók-fiú ilyen Praktiker-fiú, vagy hogy is mondjam, munkaruházati vakondnadrág, sildes sapka. Meg szerszámos láda.
Na és kisvártatva hallod a spaklit, fém sikkant fémen, és akkor glettel. Te, én láttam egyszer azt a lakást, és az a lakás, az tényleg feladat, elhiheted. Glettel tehát. Meg rakja a csempét hűvös halomba. Rakja a fészket.
És akkor hallod, hogy visszapittyeg a kaputelefon – na az azt jelenti, hogy megérkezett az ÚjLakók-lány. Akkor először csak egészen kicsike rés nyílik az ajtón, aztán nagyobb, és még nagyobb, és a nyílásban megjelenik a fiú feje, és olyan rajzfilmesen kinéz, hogy először balra, aztán jobbra, a folyosóajtó felé, ahonnan várja a lányt. Közben meg mosolyog, mint a vadalma, meg ragyog is szép fehér fénnyel. Főleg, mikor a lány már a folyosón kopog. Akkor ezek így összemosolyognak, az ÚjLakók, összeölelkeznek abban a mosolyban testtelenül, és akkor azok tényleg össze vannak ölelkezve, szinte szemérmetlenül póztalanul. Na és hát ettől úgy meg kell halni kicsit, hát ezek annyira szimpatikusak.
* Luigi Pirandello