Tudjátok, én úgy eluntam már Nagyvenyimet. Hogy nem történik semmi. Néha elhozzák ugyan az otthonba az óvodásokat, olyankor van egy kis pezsgés, egy kis élet, olyankor jó. De különben…
Ott van a társam, a Teri. Hát az már kilencvenhat éves. Az már nem akar semmit. Olyan öreglányos. A Jolival nem volt könnyű, az nehéz természet, de annak legalább van humora. Meg hát családja is van. Mer‘ a család, az fontos.
Ez a Teri, hát ennek még családja sincs. Se kölyke, se egere. Azt mondja, nem is vágyott rá soha. A családra. Hát hogy lehet az? Én, ha most nem nyolcvanhat éves lennék, hanem huszonhárom, nem gondolkodnék, dehogy gondolkodnék. Nem három gyereket szülnék, hanem ötöt. Vagy hatot is. A Teri, az nem. Azt nem érdekli semmi. Állandóan azt hallgatom, hogy ő már mindig arra gondol, hogy neki már mennyivel jobb lenne, ha nem is lenne. Na aztán olyankor mondom neki, hogy nekem is.