A hammondról még annyit, hogy az volt a nyár, amikor ronggyá hallgattam a mikrofonfejű Prestont, meg egyáltalán, ronggyá hallgattam, mert az volt a nyár, ami úgy akart kihasadni-kifröccsenni a szívemből, mint túlérett görögdinnyéből az édes lé, és ne felejtsük el hozzátenni, hogy az volt a nyár, az volt a kibaszott nyár, így Nádasosan, és így Huszáros modorban.
Az volt a nyár, amikor megkerestük a szót, és megkerestük hozzá a hangot, és volt a "zongi" – legalábbis a Vízöntő mindig csak így emlegette, in perfect harmony side by side on my piano keybord -, és ebony and ivory az volt a nyár, az volt a kibaszott nyár ronggyá zongorázva és ronggyá énekelve és ronggyá repülve a szárnyainkat.
Az volt a nyár, mikor az ablakok mind nyitva voltak, és kiment a ház az ablakon, azokon a nyitott ablakokon mind egyre csak ment kifelé a ház, hogy észre sem vettem, és a "zongit" hammondra állítottam, és ne felejtsük el hozzátenni, hogy ez még mindig a nyár volt, és step by step kalimpáltam össze a Mennyből az angyalt, szanaszét gurultak folyton a hangok ott a "zongi" billentyűin, szétszedem és összerakom, szétszedem_összerakom, aztán szétszedem újra, és egyszer, csak egyszer, de megvolt igazán, és nagy csend lett utána, bent lett az a csend, és valaki tapsolt kint, az ablak előtt tapsolt, és ez még mindig a nyár volt, és rögtön utána lett a tél. Lett a tél.