Addig unszolt.
Elvittem tehát a Cicaszerű_idegent, hosszú szempillákat pingált magának, és mélyen árnyalt tekintetet, a nyakába kis csillagokat hintett, és a dekoltázsa is rettentő mély volt, pontosabban egy nagy, mindenféle spagettipántokba öltöztett dekoltázs volt az egész Cicaszerű_idegen, meg egy merő tűsarok, ahogy a vörös szőnyegen kopogott fültől fülig push up vigyorban a vakuvillanásokba bele.
Cicaszerű – gondoltam persze, hogy így lesz – leginkább a bármixerekkel barátkozott és celebrált; kisvártatva rendelt egy fanyar koktélt, melyet Pina Coladaként nevesített, s melyet savanyú pofával kívánt elfogyasztani, reprezentálandó a fanyarságot.
Nem futott tiszteletköröket, üdvözlendő más Cicaszerűeket és egyéb ellenkezőneműeket, feleslegesnek találta, hiszen, mint kifejtette, úgyis mindenki azokkal és arról társalog sajtónyilvánosan, akikkel és amikről máskülönben is szokott, és ebből ő köszöni, nem.
A tortából kért, de csak a marcipán bevonatot majszolta le a tetejéről, viszont hosszan szemezett a sajtfánkocskákat kínálgató pincérrel.
Később megjegyezte, hogy úgy érzi, mintha egyenesen az Amerikai pszichóba csöppent volna, és javasolta, hogy kipróbálhatnánk a földszinten az autóverseny szimulátort. Akkor kipróbáltuk. Nem kis elégtétellel töltötte el, hogy – egyetlen és kizárólagos női indulóként – neki kellett legtávolabbra állítani az ülést, kompenzálandó az egy merő tűsarkat. Az a tény, hogy az ötszáz lóerős Ferrarival tizenhatból a tizenhatodik helyen végzett, cseppet sem dúlta föl.
Éjfél körül szelíden figyelmeztetett, hogy rögvest indulnunk kell, mert a repizacskón – minden távozó vendégnek jár – sorrendben pont most következik Kate, a Lostból, és a világért sem szeretne lecsúszni róla.