Szeretem a vasárnapokat, amikor a Misi délután felé küld egy üzenetet, hogy Akarsz engemet vasárnapra ételhordós dobozokkal magadénak, angyalom?, és este aztán a Nyugatóránál addig noszogatom azt a lomha, lusta nagymutatót, amíg csak fel nem bukkan bújkálva-settenkedve a Misi vigyorgó, csibész feje, mindig más irányból lepve meg engem.
Ott a Nyugatóra alatt aztán hosszú percekig mindig újra és újra eljátsszuk, hogy összetalálkozunk, szia, mondom nevetős nagy sóhajjal, jaj, te Misi, te, szia! – és összenyaláboljuk egymást, akkor a Misi mondja, szia, hát szia, te! – azután megint én köszönök, hogy jajistenem, hát szia te, te, te… Misi, szia!, és lapogatjuk egymást összeborulva, összecsókolózva, és az újralátásnak ez a mérhetetlen mámora olyan lehengerlő, hogy hosszú percekig tart ez a mi játékunk, ez az üdvözlési mánia, mert az az egy légyott felér vagy százzal, olyan vastag, olyan dús, ezért aztán vagy százszor pergetjük le gyors egymásutánjában újra meg újra azt az összetalálkozást, olyan az egész, mint mikor a tű megakad a bakelit finom barázdagyűrűi között egy buta porszemecskén, és visszaugrik folyton ugyanarra az egy taktusra, vagy mint az a piciny kulccsal felhúzható ezüstszárnyú angyalka, ami addig ringatja a mosolygó fejecskéjét, addig csilingel, amíg le nem szalad az acélrúgó a tengelyéről.