Namost második kötet, száztizennegyedik oldal.
Egyrészt: nevetséges ez a ló nélkül, nagyképűen nyereggel való bohóckodás a prérin. Unom. Sőt, tulajdonképpen már az elejétől fogva próbálok leküzdeni magamban bizonyos ellenszenvet ezzel az egyes szám első személyű önfényező heroizmussal kapcsolatban. Igazság
szerint még egy ilyen pökhendi, öntelt hólyagot, mint ez az Old Shatterhand, nem láttam. Másrészt: jóójó, de mindeközben mi a fene van a festői szépségű Winnetouval, és miért?
Különben meg erősen helytelenítem, hogy bizonyos mondatok – úgyismint Katona dohány nélkül csak félember – egy szempillantás alatt elképesztő morális válságba sodornak. Úgyhogy regresszió ide vagy oda, leteszem. Lehet, kisstílű bosszút állok, előveszem inkább a Coopert, hehe.
Azért, baszki, a Würtz Ádám például spanba volt az összes fictional Native American heroval, az már valami.