Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.
Dörzsölgette a vállán azt a mély, kivörösödött árkot. Fura szaga van a zsáknak. Szúrós, száraz kenderrost, szinte porzott-mállott, ahogy keresztbevetette magán. Olajos, aha olajos szaga van, és fintorgott hozzá.
Nem nagyon haladt.
A középső ujján véres hólyagot tört a cuca.
Cuca – ezen, minduntalan röhögnie kellett; a Feri mondta, hogy így hívják, pedig hát csak egy százas szög, amit átböktek hosszában egy darabka vörös kukoricacsutkán, meg egy bőrszíj, a bújtató, amibe a gyűrűs-, meg a középső ujját dugta, míg marokra fogta a cucát.
Cuca, hát nem tudod, mi az? – kérdezte a Feri – Azzal bontod le a csőrül a levelet.
Egyszerűen mondta.
Aha. Röhejes neve van.
Az, hagyta rá a Feri.
Nem nagyon haladt, vágta a vállát a zsák.
Rosszul raktad föl azt a zsákot, te. Nem esik kézre a szája, hát nem vetted észre?
Möszjő Bonaparte, önnek seregei felsorakoztak. Ezen megint röhögött, ahogy jobb keze minduntalan beakadt a zsák szájába, eszébe jutott az a Jacques-Louis David portré.
Picsába, hol a lyuk?
Vagy kétméteres nyomvonalat szórt maga mögé vaskos kukoricacsövekből.
Mindig a sárga téglán, baszki, mi? Na, bazmeg, most meg csupa dzsuva lett az egész.
Féltérdre ereszkedett, úgy szedegette föl. Káromkodott. Kék munkásnadrágja térdére nagy, nyirkos-nyálas plecsnit eresztett a sáros, fekete föld.
Mi van, Misikém, nem nagyon haladsz – ott állt a Feri fölötte.
Á, nem az én művészujjaimnak való ez.
Úgy nyújtóztatta apró, tömpe ujjú kis kezét, mint a madár, ha gallyra kap.
Azt' pálinkát, kérsz-e, kérdezte a Feri.
Kérek.
Azért az oktávot, azt csak átfogta valahogy.