Eszembe jutott, hogy a Rosszmagány valóságosan nem tavaly ilyenkor történt, hanem sokkal korábban, hogy a sokkal korábban óta költögettem meleg fészkemben, építettem köré családi tűzhelyet, mert a családi tűzhely építése, ugye, a nő dolga, a férfi meg hordja hozzá az téglát. A Rosszmagány amúgy, az olyan szeptemberi dolog. Az olyan szeles, elmúlós dolog. A Rosszmagány, az olyan zsilipkapus cucc, tudod, mint a Szépművészetiben a Mediciek kora, bezsilipelsz, és akkor ott vagy szeparatív egységként benne, a Rosszmagányban, és csak akkor veszed észre, mikor már egészen elfogyott a levegőd.
Látod-e, ilyeneken gondolkodtam, meg azon, hogy talán vissza kellene menni oda, ahol fölvettem annak idején a Rosszmagányt, mint valami porlepett útszéli stoppost, mert hátha akkor rájövök valamire, rájövök a Fontosra, és nem baszom el a sablont, tudod, az elme sablonjait (ó, ez a lopott holmi!), na és akkor visszamentem.
És ahogy ott álltam a sífutópadon, arra gondoltam, hogy az izmok legalább emlékeznek, és csak hajtogattam magamban, hogy emlékezzetek, emlékezzetek, de nem emlékeztek egyáltalán, és a Fontosra se jöttem rá, nahát ez egy kissé csalódottá tett, hogy finoman fejezzem ki magam.
Aztán 9:07-nél a szemközti padra föllépett a Cukifejű, erős antréja volt, és veleszületett sármmal viselte magán a fókuszt, szóval föllépett, kiegyensúlyozott tempóban hajtani kezdte a gépet, és ahogy nézetem, hirtelen megláttam magunkat a háta mögötti tükörben, akkor a fejemben megszólalt a zene (így szólalt meg), és olyanok voltunk, ahogy lassított felvételben futottunk egymással szemben, mint a tocsogósromantikus filmeken a szerelmespárok, ahogy slow üzemmódban röppennek egymás karjába, és ettől 9:36-nál egyszerűen kirobbant belőlem a hangos röhögés, mert úgy látszik, semmi érzékem a romantikához, és különben is, a jógához vagyok szokva, ahol ugye csoportenergetikailag érzékeim felett vagyok szimbiózisban a saját magam, meg a többiek csíjével.