Avval kezdte, hogy interjút szeretne. Lakásra jön, megállapodtunk, semmi felhajtás, hozza a diktafont, meg a kérdéseit a cetlin, kérdez-felelek, csókolom.
Nyolckor megérkezett, ahogy megbeszéltük, kapott egy teát, helyet foglalta a kanapén, és elkezdte a kanosszajárását, én meg a szőnyeg közepén ücsörögve dermedten néztem, hogy nem tudja elindítani a diktafont. Magyarázkodott, hogy ez nem az, amivel szokott, hát bocs, nade majd most, röhögtünk, haha, jöttél interjút csinálni, fasza.
Aztán megfejtette, mintegy fél óra alatt, és elindult végre az a dög, és akkor kiderült, hogy nem hozott magával üres lemezt, azt mondta, picsába, na nem baj, legfeljebb törlök arról, ami benne van. És akkor törölt, hallgatott, törölt, hallgatott újabb fél órán át, helyet csinált.
Nna, mondta, kezdjük el, mikrofonpróba, és próbáltuk, próbálta visszahallgatni, de persze nem találta, aztán nagy nehezen meglett, a percek csak peregtek, és hopp, két óra múlva elkezdtük tényleg, és akkor abban már benne volt az a négy perc fetrengve röhögés, amit arra a kérdésre produkáltam, hogy:
A szinkronszínészeknél gyakori az, hogy először színésznek tanulnak, és utána valaki, vagy talán önmaga felfigyel arra, hogy neki nagyon érdekes, illetve jó hangja van…
Mindazonáltal a Cunci egy technikai guru. Nem az a genetikalig kódolt, aki csuklóból, nem is az a megátalkodott hekker fajta, hanem az, akinek lassan, de biztosan és nagy zajjal esik le, és akkor mukodik, és glóriás örömünnep, a Cunci vérrel és verítékkel, tűzzel-vassal, de.
Hogy a Bourne-t végül sikerült megnézni, az kategóriája szerint csaknem egyenértékű a Kánai menyegző “vízből bort” (Bourne-t) misztériumával. Alkalmanként hozzávetőleg másfél-két órát igényel a technikai beállás; szerintem komoly sansszal pályázhatna valami nagyszínpadi zenés-táncos darab színpadmesteri posztjára.
A David Gale életével az volt a helyzet, hogy a kétféle lejátszó, úgyismint VLC és WMV Player, kétféle módon játszotta le. Az egyiknél volt magyar felirat, de nem volt a hang, a másiknál volt hang, de nem volt felirat. Az első félóra után telefonos segítséget kértünk a Snájdigtól. Korrektül elmagyarázott mindent, Dönci tolmácsolt, Cunci mindenféle mappákat meg ablakokat nyitott meg, nyomkodta a gombokat instrukció szerint. Csak az az egy fontos mondat sikkadt el valahogy a szolgáltató fekete lyukában, hogy a beállítások előtt zárjuk be a futó programot, mert menet közben nem lehet módosítani, és tényleg nem lehetett, hiába olvasott rá a Dönci is.
Akkor kitaláltuk, hogy a külső winchesteren lévő filmet indítsuk el WMW Playerrel, a gépen lévőt meg VLC-vel, hozzuk szinkronba a kettőt, és a Cunci, mint egy mérnök szinkronba tette, egymásra húzta a két ablakot, és elindult, alul hang volt, felül felirat, meg ordítozás, hogy igggenigggeeeeen. Namost relatív gyorsan kiderült, hogy a laptop egy finnyás, lusta liba, el- meg összecsúszott minden, és akkor a Cunci megint hekkelt összevissza, néha olyanokat mormolt, hogy mindjárt, meg hogy most jó lesz. És kilépett, becsukott, újraindított, ablakból ablakba szökdécselt, én meg minden új kudarc után elszívtam egy cigit, már nikotinmérgezésem volt, na és egyszercsak jó lett tényleg. Tényleg jó lett.
Na és ott rontottam el, hogy reklamálni kezdtem, hogy nem látom jól a feliratot.