Ez ilyen körbejárós történet. Úgy van meg mindenkinek, mint mondjuk a bárányhimlő. Vagy, mint valami ostoba kabala, ami időről időre a kezed ügyébe akad a táska alján, belekeveredve a bolyhos zsebkoszba, állott, és viseltes. Be van fülledve, hogy úgy mondjam. És van, hogy egyenesen kínos, amikor előkerül. A nagyon hangosan baszó nő.
Namost nekünk is van ilyen, vasárnapi asszony rökamién, így mondjuk, pedig milyen szépen írják máskülönben: recamier.
Ezt a rökamié-dolgot onnan tudom, hogy az anyja – mert az is van neki – egyszer bort, meg cigarettát hozatott velem, na és ott a rökamién fogadott, el volt törve a lába, ernyedten feküdt, tehetetlenül, és csúnyákat mondott a lányára, aki a vasárnapi asszony. Úgy hevert ott, mint akit ittfelejtett a történelem, jól megharapdálta, aztán mégiscsak félrelökte, zsúfolt, hússzínű szobába, rokokó ornamentikával. (Jó, ezzel némileg túloztam, de engedélyem van rá, tudod.)
Vasárnap délután úgy van, hogy az ember tapintatosan elvonul. Hogy az ajtókat magára csukja csöndesen. Mondjuk sziesztázik, olvasgat, vagy még okosabban elmegy otthonról. Vendéget semmiképpen nem fogad, mert akkor el kellene a vendéggel haladni a vasárnapi asszony budoárja előtt, mi több, megállni kicsit, folyosóajtót zajjal bezárni, úgy tovább. Namost az ilyesmihez vasárnap kettő és három között komolyabb társas környezeti szocializáltság, és/vagy nagyfokú tahóság szükségeltetik, mert, lássátok feleim, ahogy kinn, úgy benn, akusztilag ki van ez találva kérem, itt aztán mindenki mindenkit hall 5.1-ben, hát ehhez tessék tartani magunkat.
Mondjuk, nem parasztságból. És nem is akartam megzavarni. (Különben vajon meg lehet?)
Egyszerűen csak arról van szó, hogy ma kivételesen korán lett elejtve a nagyon hangosan baszó nő.