✍ 269. a felhőterelgető

Máskülönben Krizsánéké volt a művésztelep szélső, a sarki villája, épp a mi házunkkal szemben.
Namost én már korábban kezdtem integrálódni a művészvilághoz, akkor még Jóskát nem ismertem.
Krizsán engem különben nagyon szeretett, s mikor nyaranta hazajöttem, itthon meglátott, s azt mondta:
– Jöjjön, Bogyóka, vegyen magára valami piros ruhát, kellene nekem a képhez valami színfolt.
Persze nem volt énnekem piros ruhám, magam elé kötöttem egy kötényt, amit találtam, na és akkor Krizsán beszólt édesnagynak, hogy:
– Elviszem a gyereket festeni – megnézte az óráját -, ekkor s ekkor jövünk. – S az mindig úgy is volt, János bácsi tudniillik nagyon pontos ember volt.
Na és vállára vetette a festőállványt, és ballagtunk fölfelé a gesztenyésen a Virághegyre. Krizsán egész úton sztorizott, s én végtelenül élveztem a történeteit; sokszor nem is volt szüksége rám a képhez, csak a társaság miatt cipelt magával.
S amikor megérkeztünk, elhallgatott, festeni kezdett, dolgozott csendben vagy két órát, akkor elfáradt. Megnézte az óráját, összecihelődtünk, s a megbeszélt időre mindig vissza is értünk.
Máskülönben Krizsán rettentő precíz, igényes ember volt, emiatt nem is festett sokat. Rettenetesen szerette a szép felhőket, ezeket a tornyos gomolyfelhőket. Mindig kiment az oldalba megnézni a fényeket, s a munkát is mindig ahhoz igazította. Sokszor egy képen egy-két hétig is eldolgozott, s mikor már a Nap – úgy nyár vége felé – elkezdett laposabb szögben járni, volt, hogy tíz perccel korábban is elindultunk, hogy ugyanolyan fényeket kapjon a festményhez.

Namost Krizsánnak volt egy csodálatosan tehetséges, gyönyörű felesége, Anti néni. Anti néni is festő volt persze, a telepnek tudniillik volt női szekciója is. Rettenetes jó képeket festett, és én egyre csak csodáltam, milyen szép, s milyen tehetséges nő, Krizsán meg állandóan morgott vele.
– Antika, mi ez? Hát hogy néz ez ki?
S akkor Antika mentegetőzőtt, hogy:
– Nade János, ez még csak a vázlat, még nem fejeztem be a képet.
Krizsán meg meg, hogy:
– Akkor is. Hát így kell ennek kinézni? Tessék megcsinálni rendesen.
Szóval folyton zsörtölődött vele.
Máskülönben, hogy mennyire különbözőek voltak. Antika nemigen tudott főzni. S mikor valami vendégek érkeztek hozzájuk, Antika átszaladt gyorsan a szomszédba receptért. Gombócot főzőtt. Na és megterítettek a kertben, s az egész utca röhögött, mikor Krizsán eldördült, hogy:
– Antika, mi ez? Mit főzött nekünk? Hát ezt el se lehet vágni, ez olyan kemény.
S arra Antika visszacsipogott:
– Gombóc. Hát, ez most így sikerült, János.