Azt, hogy kérem, még halkan mondta, macskásan dorombolta, édes volt, dehát ilyenkor korosztályilag olyanok, mint a cukor.
Arra a dorombolásra az apja odaadta szótlanul, akkor előbb elmélázott felette, aztán hirtelen összegyűrte, ezen persze az egész sor röhögött, a közóhajnak ezen a spontán megnyilatkozásán, ahogy a sárga csekket egy mozdulattal formálta tökéletes geometriává.
Apa zavartan kikapta a kezéből, többé-kevésbé kisimogatta, nem szidott, nem is nézett, csak teregetett némán, ácsorgott rendületlen zavarban, perfekt pedagógiai impotenciával.
A gyerek rákezdett. Pianóból indított, professzionális dramaturgiai ívet járt be – kérem azt, most kérem-, a bárgyú akciófilmek és latin szappanoperák szinkrontechnikai szerénységével és eszköztelenségével dolgozott; torokból nyomta, és kisszámú verbális panellel kombinált, elkerülendő a félreértéseket.
Az összetöröm, az, kérem szépen, el volt játszva, meg volt jelenítve ottan színészileg, apa pedig egy szó nélkül tűnt el Hudini zakójának zsebében, egyszerűen megszűnt létezni, mint objektum, az emberi tényezőt meg visszamenőleg se, ha kérhetem.
Namost, amikor orkesztikailag az allegro affettuoso-t felváltotta a dinamikus, egészségyügyi határértéket meghaladó agitato, már a postáskisasszony is kiszólt türelmét vesztve, hogy nem lehetne-e halkabban, de sajnos nem lehetett. Na akkor segítőkészen tettem egy tétova kísérletet, valami kis krisztusi szeretet dicső glóriáját magamra öltve nyújtottam a csöpp fúria felé egy szórólapot, tessék, ezt összetörheted, és kidobhatod a szemetesbe.
A gyereket nem hatotta meg, erős tenyeressel lecsapta, ádázul rámnézett, és vonyítani kezdett, de én azt kérem, most kéééééérem aazt, összetöröm és kidobom a szemetesbe aazt, akaroooom, én meg csöndesen fohászkodtam apához, hogy szólalj már meg bazmeg, de nem szólalt meg. A papírlapot azért fölvette a földről, a gyereket is fölkapta, hátha attól megszelidül, de az csak örjöngött, a tű megakadt az összetörömnél, a feje betorzult egészen, mit mondjak, infernális kis dög volt.
Hát ebben a formájában korosztályilag sem tudott cukor lenni, de nagyon nem, a természet jól elbánt vele.
Apa meg – láttam rajta – mit nem adott volna egy néma gyerekért, akinek az anyja se érti a szavát.