A hentesfiú – El Lobo mv. ( »» )
Ernővel éppen a szakszervezeti teendőkről beszélgettem az üzlet előtt, hogy emelnünk kellene az árat, mert a szállítás díjtétele cefetül megemelkedett, amikor egyszercsak Ő libegett felém, azzal a cuki járásával, a ruganyos lépteivel, vöröslő folttal a falatka szoknyán, málnát dugdosva abba az ingerlő szájacskába.
Annyira hihetetlen volt az egész, de még nem lett ezzel vége, rámmosolygott, mondott valamit, hogy kérek-e málnát és zutty – az egész tálkával rámborította, a hófehér, vadonatúj kötényemre!
Mindketten tetőtől talpig vörösben, s ahogy egymásra néztünk, nem bírtuk a kacagást visszafojtani – Ernő gyorsan elviharzott, mert nem tesz jót az illegalitásnak a cirkusz, ami ott, az utcán kibontakozott. Behívtam a boltba, hogy mosakodjon le – és képzeld, bejött!
Úristen, micsoda vágyak ébredtek bennem, ahogy belépett, én meg mögötte, látva a ringó csípőt, a vádli izmokból kirajzolt guszta vonalát – hiába na, a vágyak ellen nem véd a szakszervezet…
De nem mertem megtenni, amit meg akartam tenni, nem öleltem át, nem szorítottam magamhoz, nem téptem le róla a ruhát, nem döntöttem a falnak a húsok himbáló erdeje mögött…
– Kér inni? – kérdeztem kiszáradt torokkal, bambán vigyorogva, de csak kávét akart, mondott még valamit, furcsa, meglepett, de mégis vidám arckifejezéssel, mint a most divatos ital plakátján a vízből kiemelkedő úr.
– Felhívhatom? – kérdeztem tőle összeszedve minden bátorságom, és a balommal eligazítottam a homlokán egy tincset.
Kérlekszépen, ekkora ökör csak én lehetek, ott volt, szinte már a karomban – és elengedtem anélkül, hogy a telefonszámát megadta volna. Valahogy elfelejtettük…