Még meccs közben eszébe jutott.
Gyerekek, hát én hoztam popcornt. Látott valami videót a valahol. Pattogtassunk kukoricát mobiltelefonnal.
A Snájdig csak a szemét forgatja ilyenkor, ezt a hülye picsát. De azért, jól van, próbáljuk ki.
Három telefon kell hozzá. Vagy négy. Vagy… mit tudom én, négy.
És akkor lerakja. Középre négy picike megszeppent kukoricaszemet, köré a négy mobilt. Mondja a matekot.
A Snájdig hívja a Cippót, a Cippó hívja a Döncit, a Dönci hív engem. És én kit hívok? Röhög. Mindig röhög. Mindenen. A Snájdig csak a szemét forgatja ilyenkor. Röhögünk.
Nem jó, Cunci bazmeg, akit hívnak, az nem tud közben hívni.
Ja, tényleg. De öt telefon van.
Öt, bazmeg, dehát hat kell. Minimum.
Dönci is számol, nem kell hat, elég az öt. Sorolja, ki kit hív, megakad, röhögünk, hat kell, értsd már meg, ez rideg matek, hát hat kell.
Jó, akkor a Snájdig hívja fel a Helént, hogy az hívja fel a Snájdigot, és hogy ki kit hív, tovább.
Helén, ezen megint röhögünk, a Cunci lehelénezte a Lehelt. Felhívja Helént. Nem veszi fel, nem pattog a kukorica.
Nem baj, majd visszahív, és csak ülünk ott, feszülünk, hogy hívja vissza a Helén. És amikor végre megcsördül, mindannyian vadul hívni kezdjük – úgy telefonfektében a rémült kukoricaszemek körül – egymást. Csörög az összes, a kukoricaszemek csak pislognak ijedten, nem pattog egyik sem. Pedig rezgőre van állítva mind. Az összes telefon.
Mukodj, a Dönci egy Uri Geller – a Snájdig azt hitte, növesztett még egy ujjat, mikor az új, a lakkos körmét libegtette a Snájdig előtt dicsekedve -, hát mukodj, baszki. De nem mukodik.
Énnekem a horoszkópomban az vagyon megírva, hogy minden este rekedtre röhögjem magam.