Olyan ez épp, mint én. Hogy mindig talál magának földet valami kis csíra, amibe aztán belecsimpaszkodik, arra kezdi el felhúzni az életét. Csak állt ott, nézte a lusta virágpermetet; apró, poligám fejecskék, ágtetőzők is, dúsan elágazó fürtökben egyesülnek, míg a szél belemarkol, s akkor leszórja mind. Szóval nem a bodza. A füstöt csak úgy hevenyészetten fújta ki. Szinte tél lett, bekiáltott a konyhába, hát ezt én úgy szeretem. Hullik, hallod?
Bolond vagy, tisztára bolond, de nevetett, szórta a tésztára a rozmaringot.
Haha, te tudtad azt? Talajban nem válogatós, pont mint én, zöld, bodzaillatú virág. Na meg azt, na csak hallgasd, amit a levélkékről ír, hogy alapjuk közelében rendszerint két pár mirigyes foggal. Ezen muszáj röhögni, te, hát hiszen ez egy harapós.
Annyira kell ettől élni. Egy ilyen kis semmitől, hogy óbudai ecetfa.