Ismerte ezt is. Hogy hazatér. Lloaf kíváncsi kivagyisággal tapogatott valami fura idő- és térérzékelési zavart benne, magában. Starbucks a kávé, a szendvics McDonald’s, s a sör mono, kettő pont nullás józanul; mindig az alkony különös szenzibilitása, szomorú beszivárgása letekert kocsiablakon. Széllel bevágó gyökértelen nosztalgia, zöld, zöld, szinte atlaszrajzolatú gerincek [szalonskicc], indigókék bányatavak mélyén szendergő kavicsok.
– Két éve még nem is tudtál vezetni, most meg felsóhajtasz, ha meghallasz egy brummogó kipufogót – nem rajzolt kérdőjelet. Kíváncsiság nem volt benne.
– Most sem tudok. – Lloaf vállat vont. – Ez szerelem.
Sört ittak. Rendeset. Hideg búzasört, citrommal.
A jegyzetfüzetnek örült. Egy sherpa hozta egyenesen Nepálból. Még karácsonyra. Lloaf örült a füzetnek. Nüansznyi kitérő, míg ideért.
– Megint új suliba járok. Mindig oda járok, ahol a legolcsóbb. Az iskola kint van a picsába, a pusztán – úgy képzeld el, mintha odabasznának a Hortobágy közepére egy egyetemet -, és jönnek a csávók suliba, húzzák maguk után a lovat. Nagy cowboy kalap, bőrcucc meg lószarszag, érted, óra után mennek rodeózni.
Merített papíron a történet szétfut, akár a tinta. Atmoszférák zenéje.