Van ez a fura, gasztronómiai felhangú vonzódásom a mesékhez, ugye, mint a Mákos rétes, vagy a nagyi féle vackorkörtés mese, meg a favorit, A Palacsintás király – kenegettük is gyíkfűvel vadul a kínai tornacipő talpát eleget. Namost világos, hogy a kislányoknak az Éliás (alias Balázsovits Lajos) királyfi, a kisfiúknak meg kötelezően a Kökényszemű Katica-Detre Annamária (aki – gyanítom – a hetvenes évek összes gyermekszínházi, filmbéli királykisasszonyát, kompakt menyecskéjét, sőt, még a Tom Sawyer Becky Tatcherét is játszotta) volt a ” lavofmájlájf “.
Mivel viszont énnekem a Huckleberry-Sirkó László volt, és ugye olyan, hogy lavofmájlájf, aktuálisan csak egy van az ember gyerekének (legalábbis egyszerre), A Palacsintás királyból a Tóbiás király volt a befutóm.
Tóbiásról később kiderült, hogy nemcsak király, hanem egyenesen az Éjszaka császára, és hogy van neki polgári neve is: Greguss Zoltán.
Namost, ami itten a továbbiakban írva vagyon, városi legenda egy hiteles személytől.
Zoli bácsival állítólag gyakran előfordult, hogy záróráig seregszemlézett valamely mulatóban, azután – adjuk meg a császárnak, ami a császáré – nyitásra beballagott a Lukácsfürdőbe, hogy tuinvan evvel a kis nyitánnyal zárja a napot.
Egy alkalommal épp a termálvízben ücsörgött, amikor a medence másik oldalán megjelent Kodály a hosszú hajával, Krisztus-szakállban, fehér fürdőlepedőbe csavarva, mezítláb. Greguss meglátta, s csak ennyit mondott:
– Ha nekem most átjössz a vízen száraz lábbal, bazd meg…