Az emóciós ikonok közül a fetrengve röhögős a kedvencem, meg a pápaszemes okostojás, aki elszántan veri a klaviatúrát, és időnként szórakozottan visszalöki az orrnyergére a pápaszemét. Emócionális ikonokkal valahogy intenzívebb az önironikus ráncosra röhögés folyamata – bár lehet, hogy csak rettenetesen alacsony az ingerküszöböm. Ezen túlmutatva további praktikumokat is hordoznak: alapszinten rendelkeznek egyfajta nyelvművelő struktúrával, bár természetesen ilyesfajta tartalmakkal leginkább a negatív dekódolású ikonok rendelkeznek, de ez elsődlegesen valószínűleg pszichés – mentális(sic!) beállítottság kérdése.
Olyasmire gondolok például, hogy a nagy, sárga, tagadó tök (tömör és velős dekódolása a nem) hatodszorra terpeszkedik teljes képernyőszélességben. Olyankor igen nagy kedvem támad kis pipát kitörölni kis négyzetből, default ne rázza nekem itt a fejét 12 colban! Státuszát tehát felfüggesztem, ennek ellenére ellenkezik velem, mitöbb, 12 colban ellenkezik bele a képembe. Lázasan kotorni kezdek tehát imprinting emlékeimben szinonímák után, én így tiltakozom. Ám még az oly frappánsnak tűnő megoldások, mint példának okáért az ellenemre van, is csak kétes értékű sikert eredményezhetnek – előre megfontolt szándékú, alapos tagadásra van tehát szükség. Továbbá számos váratlan helyzetben is rajtunk üthet a tök: elég egy óvatlan utalás valamely kényszerünkre ( ennem kell, mennem kell, stb. ), vagy egy röpke, felelőtlen irodalomtörténeti, esetleg historikus eszmefuttatás ( pl. Nemes Nagy Ágnes, Nemeskürthy István ), a tök aktiválja magát, és máris ottan inog az LCD közepén rettentő idegesítően. Úgyhogy most gyűjtöm a szinonímákat irtóra. Persze tehetnék kísérletet szóközökkel, esetleg kis- és nagybetűk tetszés szerinti váltogatásával, vagy egyéb virtuóz módszerek kidolgozásával tök átbaszására, de abban nincs kedvemre való kihívás.
Őszintén szólva a szemöldöklebegtetős, kacsingatós Bobi Juingot például kifejezetten kedvelem. Úgyhogy kódolatom az ellenkező nemnek!