Szétválasztották őket. Két év után. De, azt mondja, minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Olyan bogaras, bolond nagyon a Joli, de úgy megszokta már. Elcsendesedik.
– Olyan ritka az agyam – azt mondja, kesernyésen felnevet, és arról mesél, amikor a nagyapa motorbiciklivel vitte éjszaka föl, a Bitangba, és a holdvilágnál törték a kukoricát. Aztán – hatodszorra – megkérdi:
– Mivel jöttetek?
Az új társa (Hogy is hívják? Nem jut eszembe a neve – mondja) ebédel.
Meleg a keze. És folyton babrál vele valamit.
Végtelenül lassan totyog a járókerettel. Zilált kismadár, a mellemig, ha ér. A szeme hályogtól fénytelen, hunyorít kicsit, talán, hogy jobban lásson, de inkább szagot fog, mintsem meglát.
– Csókolom, Joli néni! – megint elesett, látom a zúzódásokat. Folyton elesik.
Nekidurálja magát. Az arcán látszik. Valahogy besunyul, vagy mi, és szándékosan mellém néz.
– Tisztára jól is jött ez a költözés, ugye?! Jó is, hogy találkoztunk, legalább most megmondom, hogy a Margitka ellopta mindenemet! Jobb is, hogy nem látom, de be se jöjjön a szobába, mert én összetörök mindent, bizony Isten!
– De Joli néni, ugyan mit lopott volna el?
– Joli néni, peeersze! Mondom, úgy igaz, ahogy itt állok. A Margitka ellopott tőlem öt méter gumit!
Egy levegővel mondja. Sipítva. Olyan kezd-végesen. Hogy úgy mondjam, staccatósan, mégis, mintha csak egy ütem lenne az egész. Aztán leül. Nem megy el, de nem szól többet. Csak a nagyi szája remeg. Csendesen annyit mond:
– Nem tudom, ezt most mért csinálta velem a Joli.
Szétválasztották őket. Két év után. Persze minden nap találkoznak a társalgóban. Csak hiányzik. Az agyat olyan ostobán rágja meg néha a kor, hogy kifejezőeszközök hijján kétségbeesetten szúrnia kell. Mindegy, hogyan. Mindegy, hova. De lehetőleg gyilkosat.
Kislányok, bevesztek a gumizásba harmadiknak?