Respekt a mesterembereknek, akik a hetvenes években özvegy Martinkáné
nyárikonyhájában megvalósították a selyemtapéták reneszánszát, akik
olyan kiszámított pontossággal mártották a vödörbe a gumihengert, hogy
sosem csurgott patakokban a falon, vagy csepegett a padlóra az ezüst
festék. A tapétázás könnyű műfaj ahhoz képest, hogy mintázatát tekintve
hogyan helyezed fel a hengert a záróvonalra, húzod aztán a
műkőszegélyig egyenesen, függőleges vonalban (hogyan? hogyan???), majd
a következő sort egy terccel (haha!) eltolva, ügyelve megint a
függőlegesre, a sorminta széleinek precíz passzítására, s a helyes
nyomatékra, hogy mindenhová egyenletes mennyiségben kerüljön festék.
A nyolcvanas évek nagy találmánya a sablonos, festékszórós módszer, a
legváltozatosabb mintázatú hendméd sablondarabokkal – dícsérendő a
mester kreatív fantáziáját. A festékszóró kezdetben egy szimpla
szórófejes, pumpás edény, később, a modernizációnak köszönhetően, ennek
motorizált változata. Előnye a gumihengeres technikával szemben, hogy
kevesebb akkurátus pepecselést igényel, szinesebb (vö.: cserélgethető,
szabadon kombinálható sablondarabok, ugye…), és mintázat tekintetében
is nagyvonalúbb, bár talán kevésbé elegáns, és persze nyomokban sem
emlékeztet arra a nosztalgikus, rég letűnt XVIII. századi arisztokrata
aranykorra, ami bizonyos mértékig kissé disszonáns ornamentikájává vált
a szocreálnak.
Végül, lelkesítően humán és modern megoldás az egyszínű, rusztikus
dizájn, akár kis hundertwasseres beütéssel – falanként más-más
színkombináció, esetleg átlósan mozaik intarzia. Gyors. Egyszerű.
Divatos.
Respekt a mesterembereknek, akik ötven négyzetmétert tízliteres bödönökből égkék, fahéj-, vagy barackszínre, fénysebességgel…
– A nyeles henger tényleg a legvirtuózabb találmány – egy férfi kezében.
– Bármely lakás látszólagos mérete szemérmetlenül optikai csalódás.
– Tudatosult, hogy van hátam…
– Azt hiszem, most egy ideig nem bírok erdei gyümölcsös joghurtra nézni.