A Juci volt a mi tükrös szivecskénk. Lehetett azt tudni egész Óbudán, hogy nála a narancsban soha sincs mag, hogy nagyobb szemű a cseresznye, a paradicsom is fürtösebb, és hogy a Juci egy valóságos esztéta. Napjában többször friss vízzel permetezte végig az árut, és ezzel olyan vizuális szépségeket varázsolt, hogy az embernek kedve támadt unalmas-békés csendéleteket festeni harmatos, kövér padlizsánokról.
A Jucivolt a mi trükkös szivecskénk. A trükkje, hogy olyan volt, mint egy női Lópici Gáspár. Az utca hírmondója, fél Óbuda kollektív emlékezete. Nem egyszerűen kereskedő, hanem mentálhigiénés szakember. A vizitdíjat meg simán beépítette a krumpli, meg a hagyma árába, és senki nem reklamált miatta, mert ez így volt rendjén.
Nyolcszázkilencvenhat, ésköszönömszépen – mindig így összegezte, és néhányan, akik még nem tudták a nevét, csak így emlegették: Tudoood! Az Ésköszönömszépen! Mint a Vegyevigye. Pont úgy. Merthogy a Jucit is mindenki tudta; szájhagyomány útján terjedt.
Aztán egyszercsak kirakott egy eladó táblát a zöldséges pavilonra, és nyugdíjba ment. Előtte persze elköszönt mindenkitől.
Új zöldségesünk van. Igyekszik nagyon. Valahogy mégis savanyú a szőlő.