✍ 56. pálcikaember

Úgy esett, hogy bottal piszkáltam a halakat. Nem pecázni mentem, annyit mondhatok, meg hogy a keleti gasztro-kultúra nekem pont annyira idegen, mint minden más keleti kultúra. Kelet varázsa utoljára talán Germanus Gyulánál hatott rám, és folyton az jutott eszembe, hogy: ha már nyers hús, akkor inkább – a kompromisszumkészség szintjén – tatárbifsztek, végülis a kelet, az kelet, haha. A másik, amin muszáj volt röhögni, hogy ez itten kérem most egy kétpálcás ebéd, a maga totális ellentmodásosságában. Kétpálcásnak mi azt neveztük, amit a falusi búcsúban lőttél a ráncos, kövér cigányasszonynál, aki mindig megbuherálta a puskát, hogy félrehordjon. Azért persze a kétpálcás megszerzése nem volt egy missön imposszibül, és két dologban stabilan bízhatott az ember: hogy olcsó, és hogy gusztustalanul giccses. De az olyan férfias, búcsúfiát lőni a csajodnak. Ha meg csaj vagy, és kétpálcás búcsúfiával lep meg a fickó, az bizony szívszerelem. Hát ilyenek jutottak eszembe a Wasabi kapcsán. Meg hogy én vagyok a harcos, akiben a régi út folytatódik az újban. De azért étkezési sorrendben én már bizonyosan megmaradok kanálfetisisztának.