Ez (») is olyan mániákus dolog nálam, mint a rali. Látom amottan a téli világot, és ezt szeretem nagytotálban. Kicsit mindig eljátszom a gondolattal, hogy ott vagyok, aztán egyszercsak ott voltam tényleg. A szép mesekönyv a rideg valóságban heroikus küzdelem az ormótlan, nehéz és kemény síbakanccsal, bánatos belátása annak a ténynek, miszerint vagy én vagyok anatómialag totálisan elbaszva, vagy a bakancskészítők vannak reménytelenül híjján mindennemű humánumnak (hajlamos vagyok inkább az utóbbit preferálni). Tény, hogy mindig minden megpróbáltatás előtt és után készségem van egy erőgyűjtő, illetve győzelmi cigaretta elszívására, de az adott helyzetben, ó, fájdalom, erre nem kaptam lehetőséget; gyanítom, hogy a kiképzés része a fizikumbéli terror mellett a mentális kizsigerelés is. A kiképzés praktikus része, hogy egy oktató (lehetőleg közel s távol a környék legjobb pasija, lehetőleg Zoli) beterel a gyermek gyakorlópályára, és majdnem sík terepen verbális fegyverekkel szines kertitörpék kerülgetésére kényszerít – időtartamát tekintve ez adottság-tehetség függvényében egy és négy nap között optimalizálható, ami nem elhanyagolandó szempont, ha az ember az egész sítúrára összesen öt szabadnapot bír csak összetarhálni. Őképességességem az első nap után bátorkodott engedélyt kérni, hogy igába hajtsa a Gerlitzen síparadicsom egyik közép-haladó kék pályáját, és Gyönyörűférfi Zoltán oktató kis hezitálásra utaló homlokráncolást követően utamra bocsátott. Reményeim azt illetően, hogy végre a magam ura lehetek, s a saját tempóm, idegrendszeri kapacitásom szerint történnek a dolgok, hamar szétfoszlottak; Csőrös, kinevezett mentorom, és perszonális bodyguardom fellökdösött a tériszonyos-émelygős felvonóra, majd a süvöltő sarki szélben ordítva utasításokkal látott el, hogy érkezéskor ő jobbra, én balra hagyjuk el a felvonót. Minden báj és elegancia híjján úgy imbolyogtam ki a beülőből, akár egy birodalmi lépegető, és poszttraumatikus szindrómaként rögtön az öngyújtóval kezdtem vacakolni, mire Csőrös előírásszerűen kitépte kezemből a cigarettát, és rámförmedt, hogy majd elszívom a hütténél, ha lecsúsztunk. A csúszás csúfosan béna volt, feszült voltam és merev, meg a kertitörpéket is hiányoltam nagyon, bár volt egy pont, ahol képesnek bizonyultam áthágni a saját korlátaimat, de azt nem mondhatnám, hogy átéltem az alkoholgőzös fejjel oly sokszor kurjongatott mondatot, miszerint a repülés életforma. Csőrös előttem siklott (tényleg siklott!), ijesztően háttal a meredélynek, és amikor látta, hogy úgy csúszik szanaszét a lábam, akár egy kölyökvizslának, folyton azt ordítozta lila fejjel, erősen artikulálva, hogy Hóeke, nem hallod, baszod?! Hóóóekeeee!!! Gondolom, azt hitte, ha jobban artikulál, meg tudom csinálni. Hát, nem tudtam megcsinálni, mert nem egy szimpla lejtő volt az a kék pálya, ahol az ember fölényesen rajzolja a nyolcasokat a hóba a léceivel, hanem mindenféle ostoba buckák türemkedtek elő váratlanul ott, ahol az ember nem is számított rá, pláne nem napszemüvegben. A vége az lett, hogy lefejeltem egy buckát, röhögve fetrengtem a hátamon, mint egy szarvasbogár, és persze nem tudtam felállni. Csőrös felém lebbent, én meg abban a pillanatban röhögve, háton fetrengve megindultam lefelé a lejtőn, és a hadonászó sílécemmel elkaszáltam Csőröst, úgyhogy csaknem a hüttéig hemperegtünk összeakadt lécekkel (összeakasztottuk a hóekénk szarvát, haha). Mindezek után már nem volt nehéz meggyőznöm, hogy mindkettőnknek sokkal nyugalmasabb, és konstruktívabb, ha cigarettázgatva, puncsot szürcsölgetve héderelek a hütte előtt egy napsütötte padon, mint egy osztrák kisnyugdíjas, és rövid szöveges üzeneteket küldözgetek barátaimnak a nagyvilágba, hogy jobb nézni, mint megijedni.
Ettől persze még mániákusan szeretem nagytotálban, de egy biztos: a jövőben kizárólag táblán sáncolok.