Kicsit eluntam a humanizmust, lezárult a perszonális reneszánszom. Mostantól inkább manierista leszek – nem kézművességre, vagy ügyességre, hanem modorosságra gondolok, meg parafrázisokra. Főleg a parára. Amúgy meg nyomhatom hendmédben is, végeredményben. Mert ugye: magad uram, ha szolgád nincsen. A fele közhelykirálysághoz meg amúgy sem jár személyzet.
Arra jutottam, hogy fasza ötlet ez az én manierizmusom; mentálisan is, alkatilag is passzol a valóságellenes térképzés, a kicsavart, természetellenes pózok, a meghosszabbított formák (ezen már jógán is eltöprengtem, amikor mindenki azon erőlködött, hogy legalább megközelítőleg elérje a bokáját, nekem meg a padlót söpörte a könyököm, és nem azért, mert olyan laza vagyok, hehe), arról nem is beszélve, hogy megoldóképességben úgy nem manierista senki, ahogy én, olyan nem természetesen. Ja, és zaklatottságban is simán hozom a normát, sőt, ezt képes vagyok oly megrendítően prezentálni, hogy példának okáért amikor a Magdi barátnőm előtt – aki amúgy a Szépművészetiben lakik – ücsörgök egy félórát passzív meditációban, még a teremőr is odamegy a Magdihoz, hosszan, fürkészen jól megnézi magának, és biztos, ami biztos, a mobiljával lefényképezi a Magdi szemét, hogy hátha megérti, mégis miféle vajákosság van itt, amitől a könnyei potyognak a vörös hajú picsának, aki odakövült a kép elé.
Szóval, manierista leszek a szabad akarat jogán. A fogalom amúgy az olasz maniera szóból ered. Privát manierizmusom szemantikája szerint fix, hogy ennek is köze van a pénzhez…