Rohantam a világon át,
mit megkívántam, üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
(Goethe)
Szerette a használt könyveket. Lloaf meglehetősen szabados nézeteket vallott azzal kapcsolatban, hogy eretnekség-e könyveket összerondítani saját jegyzetekkel, de azért nem mondhatni, hogy nem élt benne tisztelet.
A kardos kekecek mulattatták; mintegy bosszantásul, de legfőképp saját szórakoztatására naplójegyzeteket készített ritka könyvek fedlapjára. Ha megrótták emiatt, hányaveti vállrándítással azt felelte, előző életében bizonyára rabbinövendék volt egy jesivában, s ha bárki szemet vetett egy-egy unicusára, bejegyzéseinek személyes jellégére hivatkozva bántás nélkül utasíthatta el az illetőt.
A kiegészítés azután szinte rögeszméjévé vált, és Loaf az antikváriumokban kutakodva már kifejezetten vadászott a széljegyzetes könyvekre. A kasszánál gyakran azon kapta magát, hogy fogalma sincs, milyen könyvekkel tömi meg polcait, óhaja mindössze ennyi volt: széljegyzet legyen!
Lloaf később – pénzszűkében – könyvtárba iratkozott. Ott bukkant rá a tökéletes példányra. Szürke, könyvtári utánkötés, csúf barna gerinccel, melyen giccses arany betűk – Goethe: Faust.
Becsületes sikerre adj,
csörgősipkás bolond ne légy!
S a széljegy lágy , puhányul szétfolyó betűkkel:
hiába a retorika, ha a tartalom üres vagy hülyeség!
Lloaf gyomorszája fájdalmasan összerándult. Tudta, hogy KELL, bármi áron. Tudta, hogy akár becstelenségre is képes ezért a könyvért.
(Lloaf amúgy jó keresztény volt, hittanórán az első padban ült, s a tisztelendő atya Isten derék báránykájának tartotta mindaddig, mígnem egy drámai pillanatban, amikor példázatot akarván felolvasni a hitbuzgó gyermekeknek, hirtelen felkapta Lloaf hittankönyvét, mely árulón tárta fel tűzpiros fedlapján Lloaf gyermekdeden kerek betűit: a drága kicsi Lloafnak szeretettel paptól! A tisztelendő atya kezéből dermedten hullott ki akkor a könyv, s már maga sem tudta, mit gondoljon pontosan Isten szegény eltévelyedett báránykája felől. De történetünk szempontjából mindez most érdektelen.)
Lloaf lopást fontolgatott. Hetekig pocsékul aludt, győzködni próbálta magát a keresztényi szellem jegyében, de mindhiába. Végül úgy határozott, nem tud lemondani a könyvről.
Beballagott egy könyvkereskedésbe, vásárolt egy vadonatúj kiadású, papírkötésű Faustot – lelkiismeretének elhallgattatására a kínálatból a legdrágábbat választotta. A könytárba úgy söndörgött be, mint egy kutya, aki összehányta a drága perzsaszőnyeget. A kötetet a pultra helyezte, kezdetben csak meleg levegőt préselve ki torkán, halkan, rekedten suttogta át a pulton, hogy sajnos a könyvtári példány elveszett, elhagyta, ellopták, ki tudja már, de kérem én szereztem helyette, és ugye nem gond, legközelebb elővigyázatosabb leszek, és hogy, ugye akkor most rendben vagyunk – és rövid adminisztráció után persze rendben voltak.
És mikor Lloaf olvasójegye lejárt, többé nem hosszabbította meg.