Cippó-mesék a hiúból II.
A Francinban, ha lehet, azt szeretem, hogy legalább annyira következetes tud lenni, mint én, mert olyan tökéletesen szembeverni magunkat, ahogyan mi, csak kevés ember képes. Mert nincs felemelőbb, mint mikor a Francin kíméletlen alapossággal megjáratja a fogkefét azok közt a gyöngyfehérségű fogai közt, föl-le, zakatol-súrol az a fogkefe, bekukkant a Francin szájának minden kis zugába mentol-ízt pötyögtetve, aztán kortyol egy nagyot a Francin a langyos vízből, most azt futatja át burutykolva azok közt a tépő-őrlő-daráló késecskék közt, permetez a víz a fürdőszoba kövére, kis fényes tócsák ragyognak a padlón, és akkor jószagúan, szappan- és mentolillatúan, mint egy kisbaba, kijön a fürdőből a Francin, leül a kanapéra illedelmesen, aztán gondol egyet hirtelen, és hallom, miközben a sokadik kedvenc cigarettámat kortyolgatom, egyszer csak hallom, hogy motoz a Francin keze valami papírzacskóban, mint egy rémült kis egér, összezavarodva ide-oda futkos annak a zacskónak az alján és rakosgatja szépen sorra a szájába, abba a frissen mosott, illatos, mentol-ízű szájába az M and M’s golyócskákat, azokat a színes kis gömböket, azokat a cukormázzal borított kis csokoládé-bolygókat, és így falja, tömi magába az én Francinom az egész Univerzumot, az arca felderül, valami édes mámor úszik át a tekintete ködén, élvez olyankor a Francin, a nyálfolyamai sodrában szétterülnek azok a kisbolygók a nyelve ízlelőbimbóin, barna kakaós masszával vakolva be az egyenetlenségeket, és amikor belépek, hogy bizonyosságot nyerjek a Francin édességes-szörnyűséges vétkéről, megriad, a marka meleg fészkébe gyűri sietve azt a barna zacskót olyan arccal, mint akit valami rettenetes csínytevésen kaptak.