814. a pad

A vasárnap délután, az úgy volt, hogy anya lófarkot fésült a a fényesre mosott lepkehajamból, és volt a menés nagyanyámékhoz.
Akkorra az öregasszonyok  úgy megráérősödtek, hát kint ült mind a háza előtt, a padon. Aztán kellett köszönni mindnek; anya mondta, mindenkinek köszönjél, akit nem ismersz, annak is. Hát köszöntem. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz. Hogy úgy kérdték – aztán mindig ott volt valami kis nyiszorgó panasz a hangjukban, valami lassúcskodás, ahogy kérdték tőlem: azt’ há’  mész, angyalom? Öreganyádhó’? Igen. Meg ahogy anyát kérdték: na azt’ anyád jó’ van? Jól van. Meg ahogy mondták, abban is ott volt a nyiszorgás, hogy: hát jó’ van akkor, csak menjetek. Csókolom, köszöntem, meg anya is köszönt, csókolom, mindig ugyanaz.

Az egész Petőfi utca csupa pad volt, csupa öregasszony vasárnap délután, hogy mind meg kellett  állni, s az egész Petőfi utca csupa megállás volt, csupa köszönés, meg hámészangyalom, mert, tudod, ilyen twitterük volt nekik, hogy így követtek minket, meg követtek másokat; aztán meg volt a megosztás, az meg a szomszéd Ilonkával volt, mikor a cefrének valót szedegették a kertben. A pad volt a twitterük nekik, úgy volt.
Meg az is volt, hogy minálunk, a mi utcánkban, csak egy pad volt, a Nyilaséknak volt az egy padjuk. Pedig minálunk meggyfák is voltak, édesen kesernyés cigánymeggyek, a Petőfi utcán meg fa se igen. Aztán mégse volt pad minálunk, csak az egy Nyilaséké.
Sose mertem leülni arra a padra. Jó lett volna. Oda a cigánymeggyek alá. Sose mertem. Pedig mondta a nyanya sokszor, hogy: no űjjé’ ide, angyalom, azt’ beszé’gessetek a Marikával. Mindig mondta. De nem jött a beszélés belőlem sose, meg az odaülés, féltem a Marikától.
Anya mondta, nem szabad csúfolni a Marikát a lábával, ne csúfoljad a Marikát. Anya mondta, elég baj az nekik, hogy a Marika így benne maradt a  gyerekparalízisbe’.
Botja volt neki, a Marikának, az olyan félős volt, hogy mért van botja. És kerekesszéke is volt, láttam a tornácukon a kerekesszéket. Meg olyan furcsán beszélt, mint akinek pingponglabda van a szájában, mint aki azon akar átbeszélni, na az is félős volt. Hogy nem hülyéskedik a Marika, a járásával meg a beszélésével nem, hanem hogy nem tudja másképp. Na és ezért nem ment az odaülés. Pedig a nyanya még a meggyet is mondta. Hogy szedjek ám belőle bátran. Nem szedtem. Inkább kimentem a kocsiútra. Nem a nyanya elől, a Marika elől mentem ki. Attól mentem ki, mikor piroshúsú körtét nyújtott, meg mondta is olyan fulladósan, keresztül a pingponglabdán, hogy: ‘eh hé kh, kh őh te, aztán, ahogy préselte bele a csücsörgésbe a szavakat, megláttam a fekete bajuszát. Onnantól mind csak ki kellett mennem a kocsiútra.